KAI

Végre elérkezett hosszú idő után az első alkalom, amikor valamelyest ki tudtam pihenni magam. Paralízis és lidércnyomás nélkül aludtam egyhuzamban harminckét órát. Valamivel kisimultabb vonásokkal ébredtem, erősen korgó hassal és némileg jobb közérzettel.

Ennek már egy hete, azóta pedig nem történt semmi rendkívüli. Mondhatni, minden rendben, ezt pedig le is kopogom, hisz szeretném, ha így is maradna.

Annyival másabbul érzem magam most, hogy nem akarok minden másodpercben meghalni magától a képtől, amit az elmém elém vetít. Nem vonz ruhástól a kád, nem félek lehunyni a szemem, de még csak Yixingre nézve sem akar emészteni a bűntudat.

Legalábbis nem annyira, mint korábban bármikor.

Olyan ez, mint amikor a halott feltámad. Szinte érzem, ahogy lassan visszamászik belém az élet és a létezni akarás.

Olyannyira jól vagyok, hogy dolgozni is visszamentem. Irodai meló, nem nagy valami, viszont végre vagyok olyan kipihent, hogy ne akarjak mindent kettő percenként teljesen elbaltázni. 

Őszintén, már hiányzott.

Persze szerelmem folyamatosan aggódik értem, annak ellenére is, hogy javulást mutatok. Nem hibáztatom érte, hisz voltam olyan elveszett, hogy én sem bíznék meg ilyen téren magamban. Meg aztán nem is jöttem még helyre teljesen; mindössze csak jobban vagyok.

Sokkal jobban.

Épp egy tonna papír fölé görnyedek, amikor belép Baekhyun, a nagyfőnök fia, hogy szóljon, az apja hívat.

Persze azonnal feltápászkodok, hogy utána induljak, hisz egy munkahelyen a főnök megvárakoztatása felér egy öngyilkossági kísérlettel, azokon meg amúgy is egészségtelenül sokat agyaltam mostanában, szóval jobb nem erőltetni.

Végül megérkezünk, Baekhyun pedig magamra hagy a hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt. Kicsit tartok benyitni, hisz a problémáim kezdete óta nem voltam odabent. Azóta nem találkoztam az idősebb Byunnal, és őszintén, ő nem is nagyon hiányzott.

Illedelmesen kopogok, majd a szabad felkiáltás után lenyomom a kilincset és benyitok. Ő persze ott terpeszkedik a méregdrága öltönyében a tömör fa íróasztala mögött, mint valami olasz filmből szalajtott maffiózó.

- Szerbusz, Jongin - köszönt lazán, mintha csak a haverja lennék, de a hangszínében ott bujkál valami, amit nem feltétlenül akarok meghallani. Talán rosszindulat lenne?

- Jó napot kívánok - mondom illedelmesen, majd meghajlok. Nem kedvelem. Nagyon nem és csak kevés dologgal kapcsolatban vagyok ennyire illedelmes, de érzem, hogy a hosszú kihagyásom miatt remeg alattam a fatörzs, nekem pedig meg sem fordul a fejemben, hogy baltával essek neki annak az ágnak, amin épp üldögélek.

- Egyeztetnünk kéne a múltbeli eseményekről, illetve a jövőbeli terveinkről. - A hangja túlontúl mézes-mázas. Érzem a csontjaimban, hogy mit akar mondani, de minden erőmmel azon leszek, hogy megmásítsa a döntését, amit minden bizonnyal meghozott már.

- Természetesen.

- Kérlek foglalj hegyet - invitál kicsit beljebb, majd az előtte terpeszkedő két fotel szerűségre mutat. Tudom, hogy ez egyfajta teszt, hisz nála minden az. Ha a baloldaliba ülök, akkor automatikusan kirúg, de ha a jobba, akkor talán hajlandó lesz meghallgatni.

- Tudod, hatalmas kiesést okozott munkaerő ügyileg az, hogy te hetekig otthon voltál.

- Tudom, és sajnálom, de abban az állapotban nem tudtam volna a cég hasznára lenni. Mostanra azonban úgy fest, helyreálltam, szóval ismét ki tudom hozni magamból a maximumot - próbálom meggyőzni, mielőtt egyáltalán elkezdhetné, hogy miért is hívatott be, de ajkain csak egy reménytelen, apró mosoly terül el. Úgy fest, hogy már meghozta a döntést.

- Figyelj, Jongin, nagyon jó munkaerő vagy, de az a helyzet, hogy hetekre kiestél a sorainkból, addig pedig valakinek el kellett látnia a feladataidat. Sajnálom, de már van jelentkező a posztodra.

- De nem is tehetek róla!

- Ez teszi ilyen tragikussá az egészet.

- Kérem, ne rúgjon ki! Hasznos lehetek még!

- Tudom, de nem nekünk. - A szavai késként fúródnak a gerincembe. Nem teheti ezt. Nem csinálhatja ez velem pont akkor, amikor végre jól vagyok! - A cég azonban kész kifizetni a betegszabadságod, illetve három havi végkielégítést adni, hogy legyen időd másik munkát találni. - Hát akkor ennyi volt. Innentől nincs tovább. Meghozta a döntést, talán már fel is vettek valakit a helyemre, én pedig érzem, ahogy a vékony fal, amit ismét elkezdtem felhúzni a lelkem köré, darabjaira hullik.

Utána nem tudom, mi történik pontosan. A fejem zúg, a szemeim égnek, én pedig igyekszem nem összeesni a folyosón, aztán hangos zokogásban kitörni.

Egyszerre már csak arra leszek figyelmes, hogy a kezemben ott a telefonom, én pedig már Yixing számát tárcsázva emelem azt a fülemhez.

- Szia, Életem! Milyen napod van? - A hangja kedves, tényleg érdeklődik irántam, de szegény megint aggódni fog, amikor elmondom, mi történt.

- Szia, Xing... El tudnál jönni értem a céghez? - kérdezem, de az utolsó szavak kicsit nehezen formálódnak meg. Nem akarom kiejteni őket; nem akarom elfogadni a jelentésüket, és pláne nem akarom, hogy még ez a nyomorom is szegénynek a nyakába szakadjon, de biztos, hogy ha én most gyalog indulok útnak, akkor sosem érek haza.

- Valami baj van? - kérdi, a hangja pedig arról árulkodik, hogy félt attól, hogy valami baj ért.

- Csak siess, kérlek! A főbejáratnál leszek - mondom, majd bontom a vonalat. Majd beszámolok neki részletesen is, hisz nem titok ez, csupán nem akarok az utca teljes népessége előtt teljesen összezuhanni.

Pedig már pont kezdtem jobban lenni...