YIXING

Amikor odaérek szenvtelen arccal bámulja az épületet, ahonnan nem is olyan régen kisétált. Beül az autóba, majd üveges szemmel mered maga elé. Valami komoly baj van, de még nem áll készen arra, hogy elmondja, mi is az. Nem baj, majd otthon megkérdezem. Hátha csak nem akar mások előtt összezuhanni.

Miután elhajtok, az oldalamon vele, az útra kellene figyelnem, de nem tudok csak oda összpontosítani, pláne nem minden energiámmal. Minden második percben oldalra pillantok Jonginra, hátha le tudok olvasni valamit az arcáról; a tartásáról; arról, ahogy a vállai előre esnek vagy arról, ahogy az ujjait tördeli, miközben a hűvös ablaknak dől, de az alapvető "gond van" megállapításnál sosem jutok tovább, így mindig visszafordulok az előttem elterülő aszfaltcsíkhoz, nehogy balesetet okozzak.

Az út egyre csak fogy előttünk, a rádióból nem szól zene, az antenna talán épp a kesztyűtartóban pihen, mert nem volt időm feltekerni a helyéte, amikor indultam, annyira siettem, hogy időben ideérjek. Nem akartam, hogy sokat kelljen várnia.

Féltem, hogy összedőlt belül.

Félek, hogy még megteszi.

Félek, hogy megint rosszul lesz.

Félek, hogy egyedül maradok.

Félek, hogy visszatér a...

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy majdnem elhajtok a lakásunk előtt, mire Jongin kicsit furcsán néz rám, de az arca továbbra sem tükröz valódi érzelmeket. Szótlanul meredek a tekintetébe, de nem látok benne semmi mást, csak sötétséget.

Azt, amitől egész idáig menekült...

Végül ő unja meg ezt az egészet. Kiszáll az autóból, majd egyenesen a bejárat felé indul, én pedig azonnal utána. Amikor becsukódik mögöttem az utolsó védővonal is, ami a külvilágot hívatott elzárni tőlünk, ő úgy rohan a karjaim közé, mint valami kisgyerek, aki leesett a mászókáról, lehorzsolta a térdét, most pedig igényli azt a bizonyos gyógypuszit, amikkel akármikor szívesen halmoznám el.

- Elmondod mi a baj? - kérdem halkan. Igazából elképzelésem sincs, hogy mi történhetett, amiért érte kellett sietnem, elvégre semmiségekkel sosem zavar. Még akkor sem, ha csak ő gondolja annak ezeket a dolgokat.

- Az a fasz Byun kirúgott - motyogja indulatosan, majd arcát a felsőmbe temeti. Érzem, ahogy a könnyeitől lassan átnedvesedik az anyag, én pedig valamelyest azzal próbálom megnyugtatni, hogy a kezem a hátára vezetem, hogy aztán a mutatóujjammal írjak le aprócska köröket a gerince mentén.

Miért rúgták ki?

Hogy tehették pont most ezt vele?

- Mire hivatkozott? - kérdezem kissé idegesen. Alapon sem kedveltem soha azt az embert, de ezzel most elérte, hogy kifejezetten megutáljam.

- Arra, hogy az instabil lelki- és mentális állapotom miatt rengeteget hagytam ki, ezért valaki mást alkalmazott addig... - kezdi el a monológját, de a mondat legvége előtt feltör belőle a kontrollálhatatlan zokogás. A felsőmbe markol, majd a pólómnál fogva próbál magába olvasztani.

Szorosan húzom magamhoz. Borzalmas látni, hogy ez történik vele, hisz sokkal többet és sokkal jobbat érdemelne, mint amit az élettől kap.

- Na, ne sírj - duruzsolom mézbarna tincsei közé, majd apró csókot nyomot az arcára - majd találsz másik munkát, addig pedig az én fizum is megteszi - fejezem be a gondolatot, majd szorosabbra fonom körülötte a karjaim. Akarom, hogy tudja; rám számíthat.

Mindig.

- Tényleg ilyen könnyen pótolható lennék? - teszi fel végül a kérdést, ami igazán nyomasztja; ami igazán összetöri.

Szóval azt hiszi, hogy pótolható... pedig nem az. Nagyon nem.

- Egy munkahelyen mindenki az. Emiatt ne érezd rosszul magad. Azt viszont nem szeretném, ha így gondolkodnál önmagaddal kapcsolatban.

- Ezt hogy érted?

- Nálam soha, senki nem tudna pótolni téged - vallom be kissé nyálasan, de megéri, mert látom, hogy utána enyhe mosolyra húzza ajkait.

- Yixing...

- Igen?

- Szeretlek.

- Én is szeretlek.

***

Eljön az este, Jongin pedig úgy viszonylag korán úgy dönt, hogy elvonul aludni, hisz ez a nap számára nem volt sem rövid, sem pedig kellemes.

Komolyan azt kívánom, bárcsak inkább velem történne meg ez a sok szar, mint vele. Szívesen cipelném a terhei egy részét, ha tudnám, neki ettől jobb.

Ha ezen múlna, akkor igazából mindent levennék róla.

Én még egy kicsit ügyködök a gépemen, mielőtt csatlakoznék hozzá, elvégre hiába jó buli a programozás, sajnos nem csinálja meg magát. Nem töltök vele sok időt, hisz nem akarom huzamosabb időre magára hagyni a szerelmemet sem, de azért egész sokat haladok, mielőtt a fürdőbe indulok.

A rajtam lefolyó víz végül elvész a lefolyóban, és viszi magával a legtöbb gondom, amit az élet ma nehézségként kiszabott rám. Kibasztam vele, mert nálam nyugodtabb ember nem sok van a világon.

Bárcsak mindenkinek ilyen könnyen menne ez...

Jól érzem magam, ahogy a forró víz égeti a bőröm; a mentol illata az orromba szökik; ahogy néhány percre nem kínoznak a gondolataim.

Kissé felfrissülve - lélekben is - lépek ki a leterített törölközőre, ügyelve rá, nehogy elessek, elvégre a csempe és a nedves talp nem a legszerencsésebb kombináció súrlódás szempontjából.

Magamra rángatom a pizsamámat, aztán viszonylag vidáman indulok el a hálószoba irányába, ahol Jongin minden bizonnyal már rég alszik. Apró mosollyal az arcomon tárom ki az ajtót, de az elém táruló látványtól meghűl bennem a vér, az arcomra fagy a gesztus.

Ez nem lehet a valódi világ.

Ez... nem lehet igazi.

Biztos elaludtam valahol, ez pedig csak egy rossz álom,

de

akkor miért nem mozdul a lábam?