KAI

A helyzet nem jobb. Már kedélyjavítókat és altatókat is szedek, de ez az egész egyre csak rosszabb lesz.

A lidérc minden éjjel a fülembe suttogja, hogy meg fogja velem öletni Yixinget, én pedig minden áldott éjszaka el akarom mondani, hogy nem, de egyszerűen nem mozdulnak az ajkaim.

Meg akarom formálni a betűket, majd a tüdőmből kipréselt levegővel hangot adni a gondolataimnak. Szembe akarok szállni azzal a szadista tévképzettel. Azt akarom, hogy tudjak nyugodtan aludni; hogy táskák helyett ne bőröndök legyenek a szemeim alatt; hogy esténként ne csak reszketve, Yixing karjai között merjem lehunyni a szemeim.

De kit érdekel, mit akarok?

Ugye? Hát ez az, hogy senkit.

Már enni sem nagyon tudok. Ránézek az ételre, és felfordul a gyomrom. Ki vagyok merülve, és félek, ha extra energiát fordítok az evésre, akkor összeesek, és örökre egy ilyen hallucinációban ragadok.

Az a legrosszabb, amikor nem alszom el, hanem csak fekszem bénultan. Nem tudom eldönteni, mi a valóság és mi nem az. Nem tudom meghatározni, hogy mi folyik körülöttem. Olyan, mintha kikapcsolnák a külvilágot, hogy aztán hófehér falakat húzzanak körém, amikre olyan filmet vetíthet a képzeletem, amilyet csak akar.

- Nem eszed meg? - szakít ki a gondolataimból Yixing, aki most aggodalmas tekintettel próbál a lelkembe látni, de odabent sajnos már akkora a sötétség, hogy lámpával is eltévedne.

- Nem vagyok biztos benne, hogy meg tudom - motyogom, majd kicsit arrébb piszkálom a borsót, ami addig a tányér szélén rostokolt. Szeretem a zöldséges rizst, de kétlem, hogy most akár egy falatot is le tudnék erőszakolni a torkomon.

- Egyre gyengébb vagy - mondja az asztal tulsó feléről. Látom rajta, hogy fél, hogy összeroppanok; hogy nem fogom kibírni.

Én is ettől tartok...

- Tudom, de nem tudok mit tenni.

- Legalább egy kicsit egyél - próbál hatni rám, de az a borsó egyszerűen nem akar lemenni a torkomon, ezt pedig már akkor érzem, amikor az még mindig a tányéromon hever.

- Nem fog menni - állítom, mintha ez a tény biztosabb lenne, mint maga a létezésem.

- Pihenned kéne - mondja, miután realizálja, hogy bizony a rizs ott fog maradni ma is, ahova ki lett szedve.

- Tudod, hogy nem megy - motyogom, inkább csak magamnak, mint neki.

- Ne add fel - nyúl át az asztal felett, hogy megragadja a kezem. Finoman szorít rá, egyfajta jelzésként, miszerint itt van és számíthatok rá. Szeretem, hogy ilyen.

- Csak miattad nem tettem eddig sem - fonom én is szorosabbra az ujjaimat a kézfeje körül. Fáj kimondani, de nem tehetek mást, hisz így van. Ha ő nem lenne; ha nem szeretne ennyire; ha nem törődne velem; ha nem érezném, hogy nélkülem elveszne, akkor már rég levedlettem volna magamról a létezés láncait.

Aztán csend. Ő üveges tekintettel mered maga elé, én viszont nem vagyok hajlandó elveszni a saját gondolataim között. Akárhogy lesz, azok folyton csak bántani akarnak.

Nehéz, ha az elsődleges ellensége az embernek nem más, mint önmaga. Komolyan, szívesebben mozognék jelenleg egy szobanövény szintjén, minthogy még egy éjszakát el kelljen töltenem a lidércem társaságában.

Olyan súly ez, ami csak éjszaka van ténylegesen jelen, a vállamat viszont egész nap nyomja. Nem kérdezi meg, hogy örülök-e neki; hogy akarom-e, hogy velem legyen, csak jön és kész, mint valami potyautas, akitől a kalauz elfelejt jegyet kérni a vonaton.

Én szívesen elnondanám a szokásos "jegyeket, bérleteket kérem ellenőrzésre felmutatni" mondatot, de sajnos én csak a vonat vagyok, a kaluzom pedig nyugdíjba ment pár héttel ezelőtt, így a bliccelés is mindennapossá vált.

Lassan kisiklok, de nem baj.

Talán akkor jobb lesz mindenkinek.

Talán még Yixingnek is.

Szomorú, hogy mostanra már nem csak az éjszakáimon van ott a rémképek pecsétje, hanem a nappalaimon is. Nem hittem volna, hogy lesz valaha bármi, ami képes lesz ennyire megbélyegezni; ennyire az irányítása alá vonni.

Este már ruhástól szállok be a kádba. Nem érdekel, hogy eláznak a gönceim; nem érdekel, hogy kihűl körülöttem a víz, de még azt is leszarom, hogy esetlegesen tüdőgyulladást kapok. Nem érdekel semmi. A cipőm is csak azért nincs már rajtam, mert megszokásból levettem az előszobában. Érzem, ahogy a nedves anyag a bőrömhöz tapad. Nem kényelmes, sőt, kifejezetten gusztustalanul hat ez az érzés, de valahogy nem mozgat meg. Csak fekszem ott üveges tekintettel, hagyva, hogy a percek órákká legyenek a fejem felett.

Yixing kopogtat. Be fog nyitni, és így fog itt találni; reménytelenül, ruhástól egy kád hideg vízben. Aggódni fog, amikor észreveszi, hogy a szám lilára színeződött.

Az ajtó kitárul, oda akarom fordítani a fejem, de az nem mozdul. Véremben hirtelen pezsdül fel a pánik, viszont, ahogy hallom, hogy valami súlyosan a padlót éri, egy pillanatra megnyugszom. Talán csak beállt a nyakam.

- Jesszus, Jongin! Mi a francot csinálsz? - Ahogy meghallom az ismerős hangot, szinte azonnal csillapodik az adrenalin szintem. Oda akarok fordulni, de a testem továbbra sem mozdul. Szóra nyitnám ajkaim, de azok sem hajlandóak engedelmeskedni. Yixing a kádhoz rohan, megpróbál a vállamnál fogva kiszedni a kádból, ahogy pedig fölém hajol, bekerül a látóterembe.

Mi viszont nem vagyunk egyedül. A lidércem ott terpeszkedik mögötte. Arca továbbra sincs. Megrémülök. Szólni akarok a szerelmemnek, hogy vigyázzon; hagyjon engem a francba, inkább magát mentse, de nem tudok. Nem jön ki hang a torkomon, nem mozdul a szám, de még hümmögni is képtelen vagyok. Biccenteni próbálok, de az sem megy.

Amikor teljesen eluralkodik rajtam a pánik, a fekete alak csak akkor mozdul. Hirtelen egyáltalán nem kapok levegőt. Nem csak elnehezedik a légzésem, hanem teljesen leáll. Meg fogok fulladni.

Az alak megemeli a kezét, ökölbe szorítja azt, majd készen áll lesújtani, de mielőtt ténylegesen lecsapna kipattannak a szemeim. A fürdőszoba padlóján fekszem, Yixing pedig aggodalmas kifejezéssel ütögeti az arcom. Szúr a tüdőm, de ez mellékes információ, hisz nem esett baja. A lidérc nem tudta bántani.

- Mi történt? - kérdezem, de a hangom furcsán cseng. Mintha nem is az enyém lenne. Nem is tudom mihez hasonlítani... talán olyan, mintha a víz alól szólna...

- Istenem, annyira örülök, hogy nem esett bajod! - Olyan megkönnyebbülés fut végig az arcán, amilyet talán még sosem láttam.

- Bajom...? - kérdezem kissé zavarodottan, de hirtelen tör rám a egy köhögőroham. Az oldalamra fordulok, és ahogy köhögök, úgy tör fel víz a tüdőmből.

- Elaludtál a kádban. Majdnem meg-

- Majdnem megfulladtam - nyilal belém a felismerés.

Ennek nem lesz jó vége...