KAI

Levegőért kapkodok, úgy ülök fel hirtelen az ágyamban. A szemeim szinte kipattannak, amint eléri a törzsem a függőleges állást.

Körülöttem sötét van, de a tény, miszerint az ágyamban fekszem, valamelyest megnyugtat.

Hatalmas kő esik le a szívemről, hisz a tény, hogy él; hogy nem öltem meg több, mint megnyugtató.

Nagyon rossz álom volt ez. Talán rosszabb, mint bármelyik korábbi.

Biztos csak a kirúgás miatt vagyok ilyen zaklatott.

Emlékszem a képre, ahogy a sötétség szertefoszlott, ő pedig hideg, üveges tekintettel meredt rám, hasából pedig megannyi seb között kikandikált az alkalmi fegyverem. Minden csupa vér volt, körülöttem pedig megállt az idő. Nem álltam készen az elvesztésére; arra pedig még annyira sem, hogy én fosszam meg az életétől.

Szerencse, hogy csak álmodtam.

Ennek a tettnek a súlyával képtelen lennék tovább élni.

Nélküle is...

meg nem is akarnék.

Visszafekszem, majd a másik oldalamra fordulok, hogy aztán odabújhassak Yixinghez; hogy a kinyúlt pizsamájának a felsőjébe suttoghassam, mennyire hálás vagyok neki, amiért van nekem; amiért minden napom jobbá teszi.

Azonban arra nem fogad más, csak az ágynak a széle.

Összazavarodva fordulok vissza az előző irányba, de ugyanaz történik, mint korábban.

Sehol senki, csak a fém ágykaret széle.

Fém?

Hisz a mi ágyunk fából van!

Hol a francban vagyok?

Le akarok szállni, hogy körbenézhessek, de a lábam elakad valami furcsa műanyag csőben, ugyanekkor pedig a könyékhajlatomban különös feszítést érzek a bőröm alól.

Egy infúzió?

Mit keresek egy kórházban? És, ami még ennél is sokkal fontosabb; hol van Yixing? Miért nincs itt velem?

Órák telnek el, ahogy kétségek közt heverek, mire végre benéz egy ápoló. Minden perccel egyre közelebb kerültem az őrület határához, de talán még időben érkezett a fiatal hölgy, hogy kirángasson a gondolataim és téveszméim pöcegödréből.

- Ó, hát felébredt? - kérdi kedves hangon, de van valami a tekintetében, ami nem ad okot sok bizakodásra. Tart tőlem.

De mit tettem?

- Igen, de kérem, elmondaná, hogy kerültem ide? - térek azonnal a lényegre. Muszáj tudnom. Még két perc tudatlanság és biztosan belehalok.

Aztán belekezd a történetbe, rajtam pedig percek alatt lesz urrá a zokogás.

Nem tehettem meg...

Nem ölhettem meg Yixinget...

Nem, nem elájultam, amikor megtettem, csupán az álmom egy új síkjára kerültem, most viszont jó lenne felébredni.

Hisz ez nem lehet más, csak egy rossz álom.

Ugye..?

De akkor miért nem tudok felébredni?

- Mondtam, hogy meg fogod tenni - hallok egy kárörvendő hangot valahonnan az elmém egy hátsó szegletéből.

Aztán egy ideig megszűnik minden. A füleim sípolnak, a hátam rázkódik, én pedig üvöltök. Az ápoló is már régen magamra hagyott.

Nincs többé más, csak a fájdalmam, a bűntudatom és én.

A kérdés csak az, meddig.