KAI

Pont ma voltam dokinál. Azt mondta, hogy kivételesen nem hazudott az internet, hisz tényleg alvásparalízisem van, mindössze annyi, hogy nekem társul mellé némi extra, amit az emberek csak lidércnyomásnak neveznek. Ez egyfajta tévképzet, hallucináció, aminek az a dolga, hogy rettegésben tartson abban a néhány percben, amíg a paralízis tart. Hát nem aranyos?

Kicsit nehezen tudom elhinni, hogy az a sötét alak, aki minden éjjel fölém hajol, aztán a fülembe suttog, hogy elmondja, mennyire nyomorult is vagyok valójában; hogy elmondja, mennyire meg kellene halnom; hogy mennyire meg akar ölni, az csak a képzeletem szüleménye. Meglehetősen kényelmetlen a tudat, hogy ezeket a képeket én vetítem magam elé; hogy én teszem tönkre saját magam. Nem tudatos, mégsem tudok mást tenni, csak haragudni önmagamra.

Mert igen, haragszom, hisz ez a furcsa képzet teszi tönkre az összes éjszakám, sőt, Yixingét is. Miattam és a baromságaim miatt szenvedünk mind a ketten, én pedig még ahhoz is gyenge vagyok, hogy mindezt lerendezzem magamban.

Emészt a bűntudat, mégsem tehetek semmit ellene. Ez nem igazságos, de azt szokták mondani, hogy az élet sem az.

Ennek a gondolatnak elvileg meg kellene nyugtatnia.

Mégsem teszi.

Ez fura.

A nap elrepül felettem, amit nem is bánok, hisz iszonyatosan fáradt vagyok, amiért napok óta alig aludtam valamit.

Nem mertem.

Már este van, mi pedig hárman ülünk a vacsora körül; Yixing, a bűntudatom és én. Szép kis kompánia, de nem tehetek ez ellen sem, hiába lennék sokkal szívesebben kettesben szerelmemmel.

Nem nagy dolog, ami az asztalra került, én mégis hálás vagyok instant pizzáért is, amit Yixing varázsolt az asztalra, amíg én a fürdőben fulladoztam az önutálatban... izé, a kádban, akarom mondani.

Ő még nem tudja, hogy majdnem másfél percig tartottam a fejem a víz alatt, amíg életbe nem léptek az ösztöneim, amik folyamatosan hajszolják a létezést jelentő kínokat.

Kicsit reménykedtem benne, hogy meghalok, hisz tudom, hogy azzal jót tennék magamnak és neki is.

Mégsem tudtam megtenni.

Ez önzőség lenne?

Mindenképp.

Jobban utálom magam emiatt, mint korábban?

Természetesen.

Lassan eltűnik az összes szelet a tányérról, szerelmem pedig követi a példám, és elmegy, hogy egy forró fürdőt vegyen, én pedig elindulok a hálóba, hogy ott várjam meg. Nyilvánvalóan ébren, hisz elaludni félek, pláne egyedül.

Kár, hogy nem számolok a ténnyel, hogy napok óta nem volt részem pihentető alvásban, így ahogy eléri a testem a vízszintes állapotot, azonnal elnyom az álom, nekem pedig ismét kezdődik a harc a túlélésért.

Különös, hogy ébren a halálért sóvárgok, de álmomban rettegek tőle.

Eleinte minden rendben van. Nem fogom fel, hogy álmodok. A szobánk van körülöttem, a villany felkapcsolva, hisz Yixingre várok, az ajtó nyikordul, én pedig odakapnám a fejem, de az nem mozdul. Lépések zaja hallatszik mellettem, a levegő vibrálni kezd.

Istenem, add, hogy ő legyen az...

De Isten vagy egy rohadék, vagy csak simán szarik a fejemre.

Ja, még ott van az az opció, hogy nem létezik.

Talán az utolsó magyarázat nyújtja a legnagyobb megnyugvást a lelkemnek, hisz ha valaki nem létezik, akkor hibáztatni sem lehet.

A fülembe szökik a tévékből világszerte kiszűrődő hangyaháborúk zaja, a kép kissé szétcsúszik, a fények élénkebbé válnak, nekem pedig olyan érzésem van, mint aki masszívan be van rúgva. Tudom mi következik, de bár ne tenné.

Félek.

Ismét nehéz a légzésem, a tüdőm szinte összeroppan a benne hirtelen lecsökkenő légnyomástól. 

Meg fogok fulladni.

Pontosan azt érzem, mint korábban a kádban. A testem mozdulna, a sejtjeim oxigénre vágynak, én viszont nem tudok parancsolni a testemnek. Képtelen vagyok egyáltalán a gerincem kiegyenesíteni, hogy könnyebben jusson levegő a mellkasomba. Képtelen vagyok rá. Meg fogok halni.

De nem akarok.

Nem álmomban.

Nem így.

Valaki segítsen!

A Lámpa fénye egyre csak halványodik. A sötétség egyre közelebb szökik hozzám; a zaj egyre hangosodik, a kép pedig csak csúszik és csúszik szét. Lassan teljesen kivehetetlenné válnak a formák. Ki akarom nyitni a szám, hisz a látásomra már kezd ráhúzódni az oxigén teljes hiánya, de még erre is képtelen vagyok.

Miért teszem ezt magammal?

Miért vagyok ennyire haszontalan még magammal szemben is?

Megint itt van. Nincs arca, karjai hosszúak, haja sincs, de még csak azt sem lehet egyértelműen megállapítani, hogy férfi-e vagy nő. Magas, nálam legalábbis magasabb. Nincs illata, nincs lélegzete az arcomon. Nincs szája, amivel beszélni tudna, mégis, most itt tornyosul felettem. Úgy hajol hozzám közel, mint Yixing szokott. Komolyan, egy pillanatra azt hiszem, hogy ajkaktól mentes arcával a számat célozza meg, ez pedig hiába önt el pánikkal, nem tudok elfordulni.

Nem csoda, hisz levegőt sem kapok.

Az utolsó pillanatban azonban irányt vált a mozdulatsor, így most a füleimet veszi célba. Érzem a testéből szivárgó hőt.

- Nem lenne szabad élned - duruzsolja a fülembe, mintha csak az időjárásról számolna be. A hangja mély, pont, mint korábban mindig. Kissé rekedt, de nem bántó. Ellenben a szavaival.

Tudom. Tudom. Tudom. Nem kell mondani.

- Nem lenne szabad megkeserítened mások életét - folytatja, nekem pedig nedvesedni kezdenek a szemeim.

Én nem akarom. Én tényleg nem...

- Szenvedést érdemelsz, amiért ennyire el vagy baszva. Ha egyszer teljesen bekrepál az agyad, akkor majd elintézem, hogy te magad öld meg a kis kínai haverodat - mondja, és ha lenne szája, akkor biztosan gonoszul húzná azt vigyorra.

Nem. Azt sosem tudnám megtenni.

Beszélni akarok; elmondani, hogy téved; hogy az egyetlen, aki itt bekrepál majd, az ő lesz. Akarom, hogy tudja, hogy engem már tönkre tett; hogy tudja, nekem már mindegy minden, de nem akarom, hogy elfelejtse, hogy egyetlen dolog van, ami miatt nap, mint nap felkelek az ágyból, az pedig az a kínai, akit éppen fenyeget.

Hiába azonban minden bennem tomboló indulat, a szemeim fennakadnak, ugyanis tényleg fulladok. A teret teljes vihogás tölti ki, én pedig továbbra is érzem, ahogy a lidérc testhője az enyémnek csapódik.

- Legközelebb folytatjuk - mondja öntelten.

Ekkor lép be Yixing, bennem pedig tudatosul, hogy ismételten kapok levegőt. Fel is ülök, hogy az oxigén viszonylag gyorsan megtölthesse a tüdőm. Neki persze minden kiesik a kezéből, ami eddig ott volt, majd nem törődve a parketta és a enyhén vizes lábainak zseniális kombinációjával indul el felém. Siet, de csak egyszer csúszik meg.

- Minden rendben, Jongin? - kérdi aggódva. - Mi történt?

- Elaludtam. Megint - felelem, majd kétségbeesetten bújok oda mellkasához.