YIXING

Sötét van. Csak a kint világító utcai lámpa fénye szűrődik be valamelyest a redőny résein. Ezt leszámítva mindent a feketeség és a kétségbeesés ural a szobában. Nem bírom elviselni, ezért felkapcsolom a villanyt.

Megint kezdődik.

Jongin homlokán csak úgy gyöngyözik az izzadság, egész testében remeg, ajkait néma sikolyokra nyitja. Álmodik, legalábbis azt hiszem. Borzalmas így látni. Olyan, mint akit fogva tart a saját elméjének legsötétebb része. Nem tud elmenekülni előle, az pedig az álmaiban is kísérti, hisz folyamatosan ott van vele, benne. Elintézi, hogy minden pillanatában ott legyen egy cseppnyi fájdalom, hogy aztán az az éjszaka folyamán elhatalmasodhasson rajta. Szinte bőrömön érzem a szenvedését.

Lassan a válla felé nyújtom a kezem, reménykedek, hogy fel tudom ébreszteni, de erre nagyon kicsi esélyt látok, ugyanis eddig még sosem sikerült.

Ennek ellenére minden alkalommal megpróbálom, de most sem járok sikerrel.

Alvásparalízises, de most más a helyzet, mint bármikor máskor, hisz nincs ébren. Elvileg az csak közvetlenül ébredés után vagy elalvás előtt jelentkezhet, de mostanában egyre kevésbé igaz a problémájára az alvási bénulás egyik "alapszabálya".

De Jongint nem csak a paralízis gyötri, hanem rémálmok, illetve lidércek is. Csoda, hogy ezekhez még nem társult depresszió vagy valami komolyabb elmezavar. Én biztosan nem bírnám ki, ha minden éjjel az ágyamhoz szögeznének a rémálmaim, és még elfutni sem tudnék.

Szerelmem teste megfeszül. Úgy fest, hogy a rémálom elérte a tetőpontot. Szemeiből patakokban erednek meg a könnyek. Lassan fel fog ébredni, nekem pedig itt kell lennem, hogy segíthessek rajta. Ha máshogy nem, akkor azzal, hogy ébren várom, hogy majd hozzám bújhasson.

Még kissé nehezek a pilláim az alvástól, de nincs annyi pénz az egész világon, hogy én most önzőn húzzam ismét magamra a takarót. Meg fogom várni, akkor is, ha órákba telik.

Jongin szemei kipattannak, szembogarai egy pillanatra fennakadnak, így csak a fehér rész látszik, aztán ijedten ül fel az ágyon. A száját is nagyra nyitja, majd, mint egy fuldokló, aki éppen akkor kapott hosszú idő után először egészségesen levegőt kezd kapkodni, közben folyamatosan hörög. Különös hangok hagyják el a torkát, ahogy tüdejét ismét megtölti az életet adó oxigén. Lassan helyreáll a szervezete, és amint realizálja, hogy megint csak álmodott, akkor majd szüksége lesz rám. Nekem csak ki kell várnom, ez pedig nem nagy feladat.

Nekem nem.

Látszik a tekintetén, hogy lassan kezdi felfogni a valóságot. Óvatosan fonom karjaim a dereka köré, hogy aztán úgy húzzam magamhoz. Háta a mellkasomnak nyomódik, arcom a nyakhajlatába temetem, majd apró puszit lehelek puha, kissé fáradt bőrére.

- Semmi baj, csak egy rossz álom volt - duruzsolom a fülébe, mire elhúzódik. Még érzem, ahogy a gerince kissé megfeszül, de utána már csak azt veszem észre, hogy az álmában kisírt tekinteteit nekem szegezi.

- Azt hittem, meg fogok halni - motyogja sokkosan. Olyan kicsit ez, mintha nem tudnám megvédeni; mintha nem tudnám teljesíteni azt, ami a dolgom; amire örömmel vállalkoztam anno, méghozzá önként és dalolva.

- Mit láttál? - kérdem, majd kissé féloldalasra húzom ajkaim. Meg akarom érteni. El akarom venni az álmainak az élét, ami minden éjjel pengeként hasítja szét mindkettőnk éjszakáját.

- Nem tudom, de nagyon sötét volt, én nem tudtam mozogni, az a valami pedig az arcomba hajolt, és én... és én... - kezdené el a választ, de sajnos ismét feltör belőle a zokogás. Tehetetlenül figyelem, ahogy a szavai belefulladnak a sírásba.

- Jól van, Édesem, próbálj megnyugodni - mondom halkan, majd kitárom a karjaim, hogy magamhoz tudjam ölelni, ő pedig azonnal érti, mit akarok, így szinte még ki sem nyújtom a kezeim, ő már be is dől közéjük. A mellkasomnak dőlve itatja tovább az egereket, én pedig próbálom azzal nyugtatni, hogy a hátára folyamatosan apró köröket írok le a mutatóujjammal.

Nem nagy valami, de a semminél talán több.

Bárcsak tehetnék érte valami érdemlegeset!

Bárcsak átélhetném ezt helyette!

Jongin alapvetően egy nagyon aranyos srác, rengeteget mosolyog, nem hagyja, hogy bárkire is ráragadjon mások rosszkedve, mégis, mostanában még a bőre is szürkébb lett. Aggódom érte. Nem akarom, hogy emiatt a baromság miatt komolyabb gondjai is legyenek. Féltem őt.

Mert szeretem.

- Szerintem beszélned kellene egy dokival. Egy olyannal, aki nem a neten keresztül akar ismeretlenül diagnosztizálni, nem gondolod? - kérdem felvont szemöldökkel, mintha csak láthatná, miközben továbbra is a pólómba zokog. Igyekszem tiszta fejjel gondolkozni, de a valóság az, hogy megszakad érte a szívem.

- De, az jó lenne - motyogja.

- Holnap keresünk valakit, rendben? - Ahogy kimondom, azonnal rájövök, hogy tulajdonképpen már holnap van.

- Rendben - mondja.

Talán egy szakember megoldhatja azt, amire mi képtelenek vagyun...