YIXING

"A rémálom pedig természetes, egészséges módja annak, hogy az ember levezesse a feszültséget és szembenézzen a félelmével."

- Darren Shan

Nem igazán tudom hova tenni azt a magas, fekete alakot, aki Jongin fölé tornyosul az apró olvasólámpa fényének ölelésében. Egyszerűen képtelen vagyok elhinni, amit látok.

Talán csak álmodom...

Vézna, szinte csontosan soványnak hat, ahogy lassan elkezd felegyenesedni, majd felém fordul. Arca és haja nincs, a bőre sötét, az ágyéka szinte teljesen hiányzik, az ujjai hosszúak, gerince púpos. Legszívesebben megkérdezném tőle, hogy ki is ő, és mit is akar tulajdonképpen tőlünk, de sajnos egyetlen hang sem hagyja el a torkomat. Engem fürkészik, ebben biztos vagyok, noha a fején nincs semmi, ami emberi szemre emlékeztetne, leszámítva a két, még a lényénél is sötétebb bemélyedést a koponyáján, amik annyira szimmetrikusak, mintha egy mérnök rajzolta volna oda őket.

Eltátom a számat; érzem, ahogy a lábaim megremegnek. El akarok futni. Menekülni akarok, ahogy csak a lábaim bírják, mégsem teszem, mert ez előtt a valami előtt közvetlenül, a közös ágyunkban ott fekszik a szerelmem, akit képtelen vagyok magára hagyni, pláne most, hogy igazán szüksége van rám.

- Épp időben. - Mély, karcos hangon szól hozzám, ami azért különös, mert szája sincs, így pedig nem tudom pontosan behatárolni, hogy honnan is érkeznek a szavak.

- Mire? - erőltetem ki magamból a roppant frappáns reakciót. Egyszerűen nem megy a gondolkodás, teljesen lefagyva méregetem a másikat, mintha ezzel bármit is el tudnék érni azon kívül, hogy teljesen pánikba esek.

- A halálodra. - Rémisztően verődik vissza a helyzethez amúgy túlontúl vidám hangja a falakról, a lámpa fénye pedig halványodni kezd, így engedve egyre nagyobb teret a sötétségnek.

Muszáj tennem valamit,

- Az sajnos nem fog menni - mondom, mintha üzletet akarnék kötni, pedig csak az időt húzom, hátha Jongin lábaiba visszatér az erő, hogy aztán együtt rohanhassunk az életünkért.

Nem mozdul, így abban sem lehetek biztos, hogy alszik-e, vagy ébren szenvedi-e végig, mozdulatlanul ezt a pici szóváltást, amiből egyértelműen nem kerülhetek ki győztesen.

- Ó, csak figyelj! - mondja, majd elsötétül az izzószál, ennek hatására pedig feketeségbe burkolózik a helyiség.

Rajtam pillanatok alatt úrrá lesz a pánik és futásnak eredek. Egyenesen a szoba közepébe, az ágyhoz sietek, hogy karjaimba véve Jongint kezdjek el kirohanni a lakásból, de nem megy az olyan könnyen, mint ahogy azt szeretném. Az ajtó becsapódik, én pedig kis híján hátraesek, ahogy meglepettségemben megtántorodok.

Így azonban nem látok semmit, hisz a fénynek esélye sincs bejutnia a szobába. Kétségbeesetten próbálom a vállammal megnyomni a nagyobbik lámpa kapcsolóját, de amikor megtalàlom, akkor szomorúan kell szembesülnöm a ténnyel, hogy az baromira nem kezd őrülten, azzal az ideesítő, fehér ledes fényével világítani.

Mondhatni annyit ér ez, mintha adnék egy pofont a szarnak.

A lidérc, aki minden bizonnyal Jongin egyik álmából lépett ki, most is itt van bent; most is ártani akar nekünk.

Jongin megmozdul a karjaim között, a lámpa pedig hirtelen felkapcsol, mintha csak késve reagálna az előző kísérletemre.

Sehol nincs már a sötét alak.

Fel sem tűnt, hogy eddig levegőt sem mertem venni, most viszont kissé megnyugodva hagyom, hogy az oxigén ismét megtöltse a tüdőm, miközben Jongint továbbra is karjaim közt tartva, a hátamat a falnak vetve lecsúszok a padlóra.

Vége.

Legalábbis ezt hiszem, de Jongin gyorsan megcáfolja ezt a képzelgésem, ugyanis amint kipattannak a szemei, ijedten kapja azokat felém, majd, mint aki szellemet lát, kezd el kapálózni a kezeim között, amíg ki nem csúszik onnan. Néhány apróbb horzsolást biztosan köszönhetek az akciójának, de nem igazán tudom hova tenni ezt az egészet, elvégre sosem csinált még ilyet, ez pedig messze nem az első alkalom, hogy engem lát először közvetlenül az ébredés után.

Sietősen a szoba túlsó sarkába kúszik, majd ott kissé összegömbölyödik, mintha csak valami durva verést akarna átvészelni.

- Jongin - próbálom megszólítani.

- Ne szólj hozzám! Ne mondd ki a nevem! - kiabálja.

- Mi a baj? - kérdem kissé zavarodottan. Még mindig sokkban vagyok a korábbi történések miatt, ez pedig alapon gátolja kicsit a felfogásomat, de ötletem sincs, hogy mi rémíthette meg ennyire, ez pedig nagyon zavar, mert úgy fest, hogy rajtam lát valamit, amitől ennyire kiborul.

- Még kérdezed? Idejössz, felborítod az életem; tönkre teszel; azt mondod, megöleted velem őt. Ne játszadozz velem! - Hangja iszonyú ordítássá torzul, de továbbra sem hajlandó másmilyen pozíciót felvenni. Úgy fest, hogy engem valamiért a lidércként érzékel, de ezen túl fogunk jutni valahogy.

Túl kell, hogy jussunk rajta...

Az az apró részlet mondjuk cseppet sem nyugtat meg, hogy "megöleted velem őt".

Nem vetít előre túl sok jót, mégis próbálkoznom kell.

- Jongin, kérlek, figyelj rám! Én vagyok az, Yixing - próbálkozom az első logikusnak tűnő lehetőséggel, de erre csak hisztérikusan felvihog. Megfagy az ereimben a vér. Sosem láttam ilyennek.

- Ennyire még nem őrültem meg - mondja szenvtelen hanggal, de látom, ahogy a gyér fényben a szeme sarkában megcsillan egy könnycsepp. Komoly a gond, én pedig nem tudom, mit tehetnék. Teljesen tehetetlen vagyok.

Lassan feltápászkodom, hogy aztán elinduljak felé. Egy pillanatra rám emeli a tekintetét, de aztán csak még beljebb húzódik a sarokba.

Fél, sőt, retteg tőlem.

- Maradj ott! - Szavai egyre kétségbeesettebben töltik ki a teret, ahogy egyre távolabb próbál húzódni a közeledő alakom elől. Végül eléri a lehetőségeinek végét, és bekuporodik az éjjeli szekrény mellé, amiről pánikolva emeli fel a rajta pihenő tollat, majd kitartja felém, mint egyetlen fegyverét.

- Jongin, ne csináld ezt - könyörgök, de hiába, hisz ő nem engem lát. Normális esetben arra gyanakodnék, hogy a lidérc miatti zavarodottsága és az állásának elvesztése vetíti elé a hamis képet, de azok után, amiknek néhány perccel korábban szemtanúja voltam, nem vagyok biztos benne, hogy nem akaszkodott rám ténylegesen az a rohadék. Lepillantok a kezemre, de nem látok semmi különöset. Az én bőröm, az én körmeim, az én horzsolásom.

- Ne közelíts! - kiabál ismét, de nem bírom nézni, muszáj odamennem hozzá, muszáj megnyugtatnom. Nem hagyhatom itt, nem tehetem ezt vele.

Aztán hirtelen mozdul, én pedig nem érzek mást, csak hirtelen szúró fájdalmat az alhasamban, ami újra és újra megismétlődik. A torkomat marja a saját vérem, a légzésem elnehezedik, a térdeim elgyengülnek, majd erőtlenül rogyok a padlóra.

Nem hittem, hogy tényleg megteszi.

- Uram isten... Yixing! - hallom még utoljára.

Aztán csend.

Nem hallok már semmit.

Nincsenek fények,

és nincs többé a lidérc sem.

[vége]

Epilógus még várható~